Máig emlékszem megtérésem idejének első boldog napjaira. „Jézus az enyém!”- ez a gondolat egészen betöltötte agyamat, szívemet, teljesen átitatott. Bújtam a Bibliát, aludni sem nagyon bírtam, mindent tudni akartam Megváltóm csodálatos személyéről hirtelen. Úgy éreztem, elvesztegetett idő, amit nem Vele töltök. Az első szerelem mámorában égtem!

A közvetlenül Róla szóló igék közül is egy különösen megérintette lángoló szívemet:
”Íme az ajtó előtt állok és zörgetek;ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázom és ő énvelem.”(Jel.3;20)

Egészen elbűvölt a gondolat: Hogyan? Hát ki vagyok én? A Mindenség Teremtője, a Királyok Királya az én ajtóm előtt, és nekem csak ki kell nyitnom ezt az ajtót?! Boldog voltam, hogy megtettem, kinyitottam!  Elégedett voltam ezzel a döntésemmel.

Sokkal később értettem csak meg, hogy ennek az eseménynek micsoda előzményei voltak.

Először is az ajtó berozsdásodott, meg- és elvetemedett, enyészet közeli állapotban volt.
Nem hogy kinyitni, megtalálni se tudtam volna abban a befalazott börtönben, ahol raboskodtam, Jézussal való találkozásomig.
A börtön eleinte nem is nézett ki annak. Azt mondták nekem, ez a szabadság háza. A pókhálós, penész ette falakat verőfényes, kies horizontnak láttam azon a szemüvegen át, amit a többi sorstársammal együtt születésemtől fogva viseltem. Éreztem ugyan, hogy valami nem stimmel! Ha mindaz igaz, amit tanítanak itt, ebben a világban, sokkal jobban kellene éreznem magam. De egyre rosszabbul voltam, valami megnevezhetetlen elégedetlenség töltött el, szinte folyamatosan. Valami hiányzott, aminek akkoriban nem voltam képes nevet adni.
Ma már tudom: Isten kegyelme kiáradt és elért engem, s a mennyei Atya hívó szava volt az, amit haldokló szívem meghallott, és agyamat, akaratomat ösztönözte cselekvésre: válaszolj! Ő volt az, Aki engem megkeresett!
Elhagyta mennyei otthonát, hogy szívem házának ajtajához jöjjön, ahhoz a házhoz, amire írva volt:
 „Halál árnyékának völgye”(Zsolt.23;4.)
Mégis eljött az égi Király, de miért?
”Örökkévaló szeretettel szerettelek téged” (Jer.31;3)
”Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!”(Ézs.43;1).

Eljött értem, mert szeretett, és az hogy nevemen hívott azt jelenti : ismert engem, mielőtt én hallottam volna Róla!

Az „örökkévaló” szeretet pedig világossá tette, hogy még az idő kezdete előtt ismert és szeretett! Belekábultam ebbe a gondolatba, de beláttam, hogy ha Istennél minden végtelen és örökkévaló, az engem ismerése, irántam való jósága is az!

Akkor hát hogy-hogy mégis nekem kellett azt az ajtót kinyitni? Miért az én oldalamon van a kilincs és a zár? Ha Ő Mindenható, miért van szükség arra, hogy zörgessen, miért nem jön be egyenesen?

A választ is megkaptam hamarosan: A tökéletes szeretet nem tolakodó, bár kölcsönösségre vágyik, a viszont szeretetnek csak akkor van értéke, ha feltétlenül önkéntes! Isten ilyen szeretetre várt tőlem. Ezért állt az ajtó mögött halkan zörgetve. Ám, amikor meghallotta, hogy szívem válaszol, Ő segített kinyitni azt a rozsdás ajtót, amire egyedül, Nélküle nem lettem volna képes, de belülről nekem kellett a kulcsot elfordítani.

Az is világossá vált, hogy az én válaszom az Ő zörgetésére egy olyan pillanata az örökkévalóságnak, amit az időben élő emberi lényeknek csak egyszer adatik megragadni, de ez a pillanat az életükben dimenzióváltást jelent!  Az idő fogságából kiszabadulva átkerülnek az időtlenség, az örök jelen szabadságába Ő általa, aki úgy szerette „e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján.3;16.)

Lehet ekkora kegyelmet visszautasítani? Sajnos a gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon is lehet! Az emberiségnek csak egészen kicsi része hajlandó, (képes!) átadni az életét Jézusnak, úgy ahogyan Ő is egészen adta szent életét a kereszthalálba.

Miért??? Isten szuverén kiválasztása és elhívása miatt! „Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek akinek kegyelmezek”(2.Móz.33;19)

Ezek a kegyelmezettek jönnek Jézushoz, akikről Ő mondja: „Senki sem jöhet hozzám, csak ha az Atya vonzza”
”Aki az Atyától hallott és tanult, mind énhozzám jön” (Ján.6;44-45,65.)

„Mindenkit, aki nekem ad az Atya énhozzám jön, és aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem”(Já.6,37.)

Ezekből az igékből (és még a többi sok hasonlóból) nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem is térhettem volna meg, ha Ő nem kezd el már korábban „foglalkozni velem”.
Most lett egészen világos: az a tény, hogy képes voltam megtérni, hinni, azt jelenti a Biblia szerint, hogy azok közé tartozom, akiket az írás „kiválasztottaknak” és „elhívottaknak” nevez (e kettő között is van lényeges különbség, de erről majd más alkalommal írok).
Tehát, ha azáltal van a megtérésem, hogy az Atya eleve kiválasztott, akkor hol van az én szabad akaratom, egyéni felelősségem abban a kérdésben, hogy a zörgető Jézusnak kinyitom-e az ajtót? Mert ha kiválasztott vagyok, akkor úgyis kinyitom az ajtót, mivel azért választott ki engem az Atya, mert előre tudta, hogy ki fogom nyitni az ajtót. Bár szédelegtem ettől a gondolattól, és el kellett ismernem, hogy logikus, de semmiféle magyarázatot nem ad a kérdésemre.

Nekünk emberi lényeknek az örökkévaló dolgok megértésének kérdésében az Úr határt szabott, egyszerűen agyi felépítésünk nem alkalmas arra, hogy felfogjuk a végtelent és határtalant és idő nélkül valót.

Azonban definiálni lehet, és megköszönöm az Úrnak, hogy megtette, bár nem tudom megérteni teljes egészében, elfogadni képes vagyok. Dicsőség Neki ezért!

Tehát: az ember egyéni felelőssége az, hogy az idő egy pontján meghallott Isteni, öröktől elhangzott hívó szóra szabad akaratából választott döntése eredményeképpen válaszoljon.

Ez az elhívás semmiképpen nem szól azokhoz, akikről Isten az ő mindentudása folytán ismeri, hogy nem nyitnak ki, nem válaszolnak Neki.

Istennél minden pillanat „MOST”.

Ez, hogy „eleve elrendelés” emberi fogalom, Akinél nincs idő, Annál nincs eleve, meg utána, sem semmilyen idő-reláció.

Az én döntésem az idő skáláján mozog.

Isten az örök változatlanságban él, szól, és határoz.

Ez a két merőben más dimenzió találkozik az örökkévalóságnak abban a momentumában, amikor az ember elfogadja a Názáreti Jézust.

Az Örökkévaló Kiválasztó magához emeli az idő egy pontjából az időtlenségbe, a neki válaszolót.

Az én esetemben ez „már” megtörtént, ezáltal örök életem van. És neked?