A Mindenható Teremtőt, mi, akik teremtményei vagyunk, soha nem leszünk képesek megérteni. Nemcsak azért, mert Ő a személyes Abszolútum, mi pedig nem tudunk viszonyítás nélkül bármit is definiálni, leírni, vagy elképzelni, hanem mert a Biblia tanúsága szerint az Ő személyiségének összetevői egyenként is abszolútumok.

Ő a Szeretet, az Igazság, a Szentség.

Ezeket a megszemélyesített tulajdonságokat soha nem szabad egymástól elkülönítve szemlélnünk, mert teljesen tévútra vezet.
Márpedig a különféle vallások pontosan ezt teszik.
Ezért alakul ki a jóságos Istenről a hamis kép, akinek csak egy szavába kerül eltörölni minden bűnt. Nem kevésbé egyszerű sebtében elhadart gépies, személytelen imákat meghallgatni. Ki  beszél akkor végítéletről, vagy pláne örök kárhozatról? (Ennek jegyében alakult ki például a tisztító tűz hamis illúziója, aminek a Bibliában nyoma sincs.)

Isten valóban a Szeretet, Aki alig várja, hogy segíthessen bajba jutott teremtményein, ám egyidejűleg a Szentség Istene is, aki a bűnt szentségéből fakadóan nem tolerálhatja.
„Sima” megbocsátásról sem lehet szó, hiszen ha vétkezünk ellene, aki maga az Élet, logikusan a halált választottuk.
Azonban, mivel szereti az embereket, irántuk való irgalomból odaadta egyszülött Fiát kínhalálra, helyettes áldozatként. A bűn által halálra ítélt embereknek nincs más dolguk, mint elfogadni ezt az ingyen ajándékot, ahhoz, hogy örökké éljenek. A golgotai kereszten találkozik Isten szeretete és igazságossága és szentsége. Ez olyan abszolút tökéletes mű, amihez semmit hozzátenni nem lehet.

Viszont egyet mégis lehet tenni: El lehet utasítani!

Elutasítani a személyesen testet öltött, örökké szent Isten emberekért, szeretetből hozott igazságos véráldozatát!

Azért ismételgetem, hogy igyekezzek nyomatékot adni mondandómnak.

Az abszolút dolgok fényében ennek az elutasításnak viszont örökkévaló következményei vannak: Isten haragja nem időszakos, és nem relatív. Az Őt elutasítók örökre ellenségeivé válnak, s ezután úgy is bánik velük, mint ellenségeivel: haraggal! (Ján.3;36.)
Isten így „kormányozza” az univerzumot: Igazságban és szentségben.

A Föld bolygó lakói az Ő szentségével szemben a bűn halálra vivő útját szabadon választották.
Ennek megfelelően kaptak egy „kormányzót” is, akit a Biblia a „Sötétség és a világ fejedelmének” nevez, akinek hatalma mérhetetlen, azonban mégis alárendeltje Istennek, a Biblia tanúsága alapján. Végrehajtja (illetve alattvalóival végrehajtatja a természetfeletti dimenzió törvényei szerint) mindazokat az ítéleteket, amelyeket Isten igazságossága szab a harag „gyermekeire”.
”Most lássátok meg, hogy én Vagyok és nincs Isten kívülem! Én ölök és elevenítek, én sebesítek és én gyógyítok, és nincs aki kezemből megszabadítson.” (5.Móz.32;39.)
Pusztítónak is nevezi a Biblia az angyalt, aki a Mindenható ítéletét végrehajtja.(2.Móz.12;23, 1.Krónika 21;15, Ézs.54;16, Máté, 24;15)

A mi számunkra szinte felfoghatatlan, hogy Isten miért áll szóba ősellenségével, Luciferrel, főleg, hogy miért engedi színe elé, sőt feladatokkal is megbízza (1.Kir.22;22, Jób 1;6.), ezzel szemben a Bibliában ez egyik alapvető elv.
Ám arról is értesülünk, hogy a Sátán kormányzóságának „nemsokára” vége lesz. Azért tettem idéző jelbe, mert igencsak relatív fogalom, és az igehely, amelyik erről tudósít, a sötét fejedelem szemszögéből definiálja rövidnek a számára szabott időt:
„Jaj a Föld és a tenger lakosainak; mert leszállt az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, mint aki tudja, hogy kevés ideje van.” (Jel.12;12)

Jelen korunk Isten kegyelmi ideje: aki csak él és mozog ezen a Földön, lehetőséget kapott arra, hogy az Életet válassza, ez Isten szeretetének kinyilvánítása.

Az Ő Igazságossága jegyében viszont eljön az ítélet ideje az egész bolygóra, most meghozott szabad döntésünk élet-halál kérdése, méghozzá az örök Életé…