Látva a sok szerencsétlen hajléktalant, aki egy eldugott parki padon, huzatos aluljáróban, vagy pályaudvari váróban húzza meg magát, vajon kinek ne szorulna azonnal össze a szíve, miközben szaporán siet haza, biztonságos, meleg otthonába?

Egy pillanatra esetleg meglegyint a gyökértelenség, a számkivetettség bizonytalansággal terhelt, nyomasztó érzése, talán örülsz, hogy neked más sors jutott osztályrészedül. Pedig csak idő kérdése, hogy még a fedél nélkülieknél is szánalmasabb körülmények valósággá váljanak az életedben!

Olyan ez, mint kedves ismerősünk temetésén való részvételünk. Szomorkodunk a koporsó mellett, talán sűrű könnyeket hullatunk, de valahogy mégis, még ott is a halál hideg közelségében, eltölt az élet birtoklásának biztonsága. Ez a biztonság egy nagyon fura valami. Okozója, az egyetlen kétségtelen tény, nevezetesen, hogy élünk, a lehető legbizonytalanabb valami a földi létben. Soha, sehol, semmilyen garancia nincs arra, hogy a következő percben még életben leszünk. Mégis ezt a körülményt tudja az ember a legfrappánsabban elfelejteni, még erőlködnie sem kell. Ebben az életben egyetlen elkerülhetetlen dolog van, a halálunk, mégis úgy éljük életünket, mintha örökké tartana. Végleges tartózkodásra rendezkedünk be a Földön, sokszor erőnkön felül, éjt nappallá téve munkálkodunk múlandó és millliónyi bizonytalansági tényezővel fenyegetett életkörülményeink megteremtésén.
”Nem rabszolga élete van-e az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-e, mint a béresnek napjai? (Jób 7;1.)

Pedig a Biblia nem győzi elégszer figyelmeztetni az embert: a Föld nem a végleges otthona! Nem több, mint egy sivár átmeneti szálló, és nem is biztonságosabb annál. A szószerinti hajléktalanok nem is szívesen mennek az ilyen ideiglenes szálláshelyekre, mondván meglopják, bántalmazzák őket, társaik. Hát nem ilyen-e a Föld egésze? Hány biztonsági zárat szereltetsz fel lakásod ajtajára? Milyen magas kerítést emelsz? Építgeted életkörülményeidet teljes erőbedobással, pedig tudod, csak nem gondolsz rá, hogy hamarosan útra fogsz kelni. Ez pedig költözködés lesz és nem utazás, méghozzá egy másik országba!

Tisztában vagy ennek a ténynek az elodázhatatlanságával, mégsem foglalkozol azzal, hogy ha eljön ennek az utazásnak az ideje, akkor abban az ismeretlen országban boldogulni tudj. Pedig hallottad már az ország nevét, azzal is tisztában vagy, hogy létezik útikönyv, amiből megismerhetnéd az ottani körülményeket, hogy ne érjenek végzetesen kellemetlen meglepetések útra kelésed nyomán.
Mégsem készíttetsz útlevelet, nem tanulmányozod az ottani állampolgárok beszámolóit, nem akarod az ország nyelvét sem megtanulni.
Az meg már végképp hidegen hagy, milyen „államigazgatási törvényekkel” működik jövőbeni tartózkodási helyed.
 Az értékrend, amit felállítottál magadnak, szüleid, őseid öröksége, úgy gondolod, megingathatatlan, vagy legalábbis nagy kényelmetlenséggel járna még a felül bírálata is.
 Ha pedig esetleg személyesen találkozol annak az országnak az állampolgárával, ahova te szintén hamarosan útra kelsz, a fejedet gyorsan elfordítod, annyira kényelmetlen még csak gondolni is rá, hogy menned kell, kikerülhetetlenül. Nem szereted, ha bármi vagy bárki emlékeztet erre a tényre, jobban szeretsz magadnak hinni, meg azoknak akik racionálisan gondolkodva odázzák el a halállal való szembesülést.
 Különben is olyan furcsák ezek a magukat kereszténynek, mennyei állampolgárnak nevezők:
..."Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük" (Zsid.13,14.)
 „Van országuk, és mégis jövevények. Mint polgárok a többiekkel együtt részt vesznek a mindennapok dolgaiban, és mégis úgy hordozzák terheiket, mint idegen vándorok. Minden idegen ország olyan a számukra, mintha szülőföldjük lenne, és szülőföldjük, mint idegen ország. Itt a földön élnek, de ők a menny polgárai. Engedelmeskednek a törvény előírásainak, de életükkel túltesznek azon. Áldják azokat, akik gyalázzák őket. Idegenek, mert idegen, azaz nem földi, nem emberi az az erő és lélek, ami bennük munkálkodik. Istentől van, mennyei eredetű. De éppen ezért nem idegenkednek e világtól, sőt Isten szeretetének, eljövendő új világának előjelei, hírnökei, munkálói ebben a világban.” (Ismeretlen szerző)
Isten ezekért az emberekért kötött szövetséget a Föld fellázadt lakóival, mégpedig vérrel írt szövetséget: Az Ő Fia, Jézus tiszta vérével! Isten hűséges az Ő szövetségeseihez, örökkévaló országot biztosít számukra:

”A békesség Istene,…kihozta a halálból, örök szövetség vére által a mi urunkat, Jézust”(Zsid.13;20)
”…eképpen gazdagon adatik majd nektek a mi Urunknak és megtartónknak, Jézus Krisztusnak örök országába való bemenetel” (1.Pét.1;11.)

Mert hiába akármekkora tudás a Földről, hiába a sok új felfedezés és ismeret a bolygóról, az emberiség nem lépheti át a határt, amit Isten megszabott az Ő végtelen hatalmából.
 Az emberi élet olyan véges, amilyennek Isten megszabta, ugyanígy a fizika törvényeit is csak addig hajthatja az ember uralma alá, ameddig a Teremtő ezt engedi neki.
A Föld egy lakás az ember számára, egy albérlet, ideiglenes bejelentéssel, de ennél nem több:

”Ő az Isten, aki alkotta a Földet és teremtette azt és megerősítette, nem hiába teremtette azt, hanem lakásul alkotta” (Ézs.45;18.)

 „Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette Isten, hogy lakozzanak a Földnek egész színén, meghatározván eleve elrendelt idejüket, lakásuk határait.”(Ap.Csel. 17; 26.)
Itt található leírva, hogy mennyire korlátozott az ember időben és térben is. Micsoda hiábavaló ábrándok az űrutazások akár a legközelebbi bolygóra, vagy hogy kolóniákat építsen az ember más égitesteken. Soha nem fogja túllépni az Isten által felállított határokat. Mert mire olyan technikai felkészültségre tennénk szert, ami lehetővé tenné az idegen égitesten való berendezkedést, addigra az ember réges-rég úgy tönkre teszi a Földet, hogy nem lesz honnan útnak indítani a kivándorló csapatokat.
A kereszténységet irracionalizmussal szokták vádolni, pedig ők azok, akik két lábbal állva a Földön szemlélik és élik az igazságot. (Valóságot) (Ján.14;6.)
Örülök, hogy magam is közéjük tartozom.

És Te?